Új Wado-Ryu könyv

Hirdetés
Hirdetés
A kabuki és a no színház PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Faragóné Tartler Mónika   
2007. augusztus 18. szombat, 15:30

 Az õsi japán színház több mûfajt is kidogozott, amelyek a 15-16. században nyerték el végleges formájukat - attól eltekintve, hogy a 17. században letiltották a nõket a színpadról. Európában a kabuki, és a no a legismertebb, ezek közül a kabuki a népszerûbb és a szórakoztatóbb, a no pedig a kifinomultabb, stilizáltabb. Ennek a színházi mûfajnak minden részlete szimbolikus, áttételes, célja, hogy egy olyan lelkiállapot eléréséhez segítse hozzá a nézõt, amelyben kinyílhat az érzékeken túli világ számára, alkalmassá válik a buddhista meditációra. 

A kabuki színház egy meglehetõsen ledér XVI. századi ének- és táncelõadásban gyökerezik. A XVI. század utolsó évtizedében Kyotóban rendezett, kizárólag nõket szerepeltetõ énekes-táncos elõadások (onna kabuki- noi kabuki) elindítójának általában az Okuni nevû színésznõt tekintik. A sogunátus népszerûvé váló mûsorait más nõi csoportok is utánozni kezdték; mûködésüket az elõadások egyre kihívóbb szexuális jellege miatt 1629-ben betiltották. A fiatal férfiakat 1652-ben tiltották ki a színpadról, és ezután minden szerepet idõsebb férfiak alakítottak. Az elõadások ettõl fogva lényegében a férfiak fizikai teljesítményét és a homoszexuális kapcsolatokat jelenítették meg. Ez a fejlemény késztette a kormányzatot a nyilvános férfiszerelem elleni fellépésre: a nõi szerepeket játszó színészek (onnagata) haját kendõvel takarták el. A kabuki fokozatosan teremtette meg teljesen kifejlett drámai világát. A kabukit nagy színházakban adták elõ, ahol a férfiakból és nõkbõl álló közönség hosszú órákat ült végig. A színészek a kabuki világát alkotó családokból kerültek ki. A családok némelyike bizonyos karakterek megformálására specializálódott: a Danjúró dinasztia például harcias férfialakításairól volt nevezetes. A színmûírók a történelembõl, a mitológiából vagy Edo mindennapi életébõl merítették tárgyukat. Kialakultak az egyes mûveket jellemzõ sajátos elõadásmódok.  

Nyomatokon gyakran találkozunk a kifejezetten agresszív és durva játékstílus (aragoto) megörökítésével vagy az ezzel szoros rokonságot mutató mie-stílussal, amelyeken a színész a jelenet csúcspontján egy idõre valamilyen drámai pózba merevedett.  

A kancsalul maga elé meredõ színészt ábrázoló nyomatok, amelyekkel gyakran találkozhatunk, ilyen pillanatokat örökítenek meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy a kabuki kizárólag Edo nem szamuráj lakóinak szórakozása volt: a szamurájok ugyanis nem tehették be a lábukat a színházba.  

A no (noh, nogaku) dráma (japán énekes táncos dráma). 

A japán színjátszás panteista - mindent istenítõ - kultikus eredetû, mint majd minden nép alakoskodó szokása, tánca és színjátszása. A japán színjáték a sintoista és buddhista szokásokból fejlõdött ki.

A sintoizmus nemcsak a japán lélek derûs kedélyvilágát, hanem az abból kiáradó csodálatosan változatos mûvészeti megnyilatkozásokat is megmagyarázza. A japánok a természeti jelenségekben, a dolgokban magát a tárgyat s a benne feltételezett szellemet egyformán imádják. A víz istene és a víz között, a sintoista felfogás szerint nincs különbség. A japán színjátszás õsi formáját a kagura-nak vagy vazaoki-nak nevezett táncot enélkül nem érthetjük meg.

A kultikus eredetû japán táncmûvészet a sintoista elemeken kívül az idõk folyamán a buddhizmus sugallta táncelemekkel is gazdagodott. A japánok a VI. században ismerték meg a buddhizmust, mely felébresztette bennük az érdeklõdést a kínai mûveltség iránt. A kínai mûveltség pedig hellenisztikus elemeket is közvetített a japánoknak. E sokféle hatás eredményezte, hogy a japán színjátszás végtelenül változatossá fejlõdött.

A VII. században már a legkülönfélébb kultikus hangszerekrõl, táncokról, zenekarokról tudunk. A tánc és a zene nemcsak a szertartások fõeleme volt, hanem a mágiában is jelentõs szerephez jutott. Ilyen varázstánc a sambazo. A IX. századból ismeretes a japán lélek derûjét, szelíd kedélyét kifejezõ sirabiosi-tánc, a komikus elemekben bõvelkedõ sarukagu és a falusi életet dicsérõ dengaku. A X. században történt dinasztikus válság a katonai szellem uralomra jutását eredményezte. Ekkor már teljes és végleges a buddhizmus térhódítása Japánban. A bonzok (papok) azonban nem tiltják el a sintoista eredetû táncokat. A denkagu soha eddig nem tapasztalt népszerûségnek örvend. A XII. században hivatásos zenészek játékára táncolják a fizetett táncosok a dengakut, melyek elõadási helye már nem kizárólagosan a pagoda udvara, hanem a folyók partjai is. A XIV. század elsõ felében pedig az énekes táncos játéknak egy új fajtájáról tudunk, melynek elemei között megtaláljuk mind a hindu, mind a kínai pantomimika hatását. Az új énekes-táncos drámának megjelenése döntõ jelentõségû a japán színjátszás történetében.

Az új mûfaj neve nogaku, melyet röviden NO néven emleget a színháztörténet. A no már nem japán nemzeti eredetû játék. Népszerûsítõi pedig bonzok voltak, akik a harcosok tetteirõl szóló dalokból, a heijokuk-ból átvettek néhány motívumot és beleszõtték a no-ba, melynek elõadására külön termet építettek. Ez volt az elsõ sajátos japán színház. A színpadot három oldalról láthatta a nézõ. Olyan volt, mint egy magánlakás elõrenyúló terasza, melyet egy galéria hosszabbított meg a lakosztályok felé. A teraszt néhány lépcsõ kötötte össze az udvarral, ahol a nézõk sorakoztak.  A no fõszereplõje a site, álarcot viselt. A fõleg koreografikus jellegû, énekes no-k elõadása közben a színészek burleszkszerû jeleneteket is elõadtak. Ezeket kiogen-nek nevezték. 

Forrás:

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/kabuki.

htmlhttp://www.literatura.hu/lexikon/n.

htmhttp://www.filmkultura.hu/2007/articles/films/ahogytetszik2.hu.

htmlhttp://www.noh-kyogen.com/english/index.html

 


Támogatja a Joomla!. Designed by: joomla 1.5 templates vps hosting Valid XHTML and CSS.