Új Wado-Ryu könyv

Hirdetés
Hirdetés
Japán teaszertartás PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Faragóné Tartler Mónika   
2007. augusztus 18. szombat, 15:34

Chado, Csa no-zsü           

„A teaszertartás fõ célja a lelki nyugalom és a megvilágosodás. Meglehetõsen sok teaszertartási forma létezik, mindegyikben kifinomult szabályok írják elõ a tea anyagát, minõségét, a szertartás helyét, formáját, körülényeit, a teáskészlet színét és alakját, stb. A szertartás leglényegesebb pontja az együttlét, a közösségi érzés megteremtése.

Németh Endre 

A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor teát szolgáltak fel már a 8. században. Termeszteni azonban csak a 12. században kezdték el. A hagyomány szerint az elsõ cserjét Eisai pap, a zen-buddhizmus elsõ japán szektájának megalapítója hozta Kínából.

ImageA császári udvarban felszolgált ún. imperial teát Uji város közelében levõ hegyen szüretelték. Az ültetvényt széles, mély árkokkal védték, a sorok közeit mindennap seperték. Felügyelõk serege ügyelt a szüretelõkre, akiknek naponta kellett fürödniük. A munka Eisai útmutatása szerint folyt. A leveleket a cserjékrõl kora hajnalban, a harmat beállta elõtt kellett leszedni, majd megpirítani egy papírlapon anélkül, hogy a papír meggyulladt volna. Azaz nagyon gyenge tûzön. Végül bambuszlevelekkel lezárt edényekbe kellett tenni. Egy-egy nagyméretû, négy füllel ellátott cserépfazék kétszáz fõs kísérettel érkezett az udvarba. Ennek a kivételes bánásmódban részesített teának kivételes értéke volt még a 18. században is. Talán nem tûnik túlzásnak az, amit Engelbrecht Kämpfer, a Holland Kelet-indiai Társaság orvosa mesélt. Egy alkalommal a Társaság igazgatójával kihallgatáson volt a császárnál. Amikor felszolgálták a teát, az egyik szolgálattevõ elõkelõség a csészét átnyújtva figyelmeztette: úgy igya meg, hogy ez a csésze tea egy itsebót ér. (Az itsebó egy négyszögletes aranypénz.)

Maga a csésze is értékes volt. A császár szívesen tüntette ki vele alattvalóit, amit azonban a megajándékozott halálakor illett visszaadni. Elõfordult, hogy zsoldként is teáscsészét adtak, sõt az is megesett, hogy egy hadvezér katonái elõtt összetörte uralkodójától kapott teáscsészéjét mondván, hogy õ csak annak darabjaival tud zsoldot fizetni. Az imperial teát egy, a 18. században maatsubosnak mondott, akkor már ritkaságszámba menõ vázácskákban tartották. Úgy vélték, benne a tea hatóereje megnõ, sõt a régi, romlott tea visszanyeri erejét. A vékonyfalú, zöldesfehér, hordó formájú, szûknyakú vázák a hagyomány szerint a Tajvan közelében lévõ Mauri-sziget agyagából készültek. A szigetet az istenek büntetésbõl elsüllyesztették. Víz alá kerültek az edények is, melyekbõl sokat hoztak felszínre a békaemberek. A kínai kereskedõk megvásárolták tõlük, így jutott belõlük Japánba is. A vázákat deformálták a rátapadt kagylók és korallok. Tisztításkor azokat nem kaparták le teljesen, az adta meg hitelességüket, növelte értéküket. A legnagyobbakat például csak a császárnak volt joga megvenni.

A Kínában tanult Eisai sokat tett a tea népszerûsítéséért. Igaz, praktikus cél is vezette, a tea megszerettetésével akarta pártfogóját leszoktatni az alkoholról. A teáról röpiratot írt, mely bevezet az egészség megõrzésének titkába. Az egészség öt szerv (máj, tüdõ, szív, lép és vese) mûködésének összhangján alapul. Mindegyik szervnek ízlésbeli "kedvence" van. A máj szereti a savas ízt, a tüdõ a csípõset, a szív és a vese a keserût, a lép az édeset. A szervek közt a szív az uralkodó, az ízek közt a keserû. Ha teát iszunk, mely keserû, a szív megerõsödik, testünk mentes lesz a betegségektõl. Eisai a kínaiakat állította például: "Kína nagy országában sok teát isznak, aminek következtében nincsenek szívbetegségek, és a nép hosszú életû. A mi országunk tele van bágyadt, sovány emberekkel, s ennek egyszerûen az az oka, hogy nem isznak teát."

A japán életben jelentõs szerepet játszó, máig is élõ teaszertartás a kínai zen-buddhista teaáldozatból fejlõdött ki. A 15-16. században japán teamesterek - Murata Shuko, Sen no Rikyu - tökéletesítették európai ember számára nehezen érthetõ esztétikai élménnyé. (A keleti világszemlélet nem "én" központú, az ember a természet részeként tartja számon saját magát.)

A nyugati országokban elterjedt teaszertartás elnevezés nem fedi pontosan a szokás japán nevét. A "cha-no-yu" szó szerint teavizet jelent, a "chado" pedig a teázás útját-módját. A teaszertartások kezdetben a nagy kolostorok templomaiban zajlottak, az elsõ teamesterek maguk is szerzetesek voltak. A legnagyobb elismerést a kyotói Daitoku-ji és a Kyotó melletti Myoki-an templom teaházai vívták ki, ez utóbbit állítólag Sen no Rikyu tervei szerint építették 1582-ben.

Sen no Rikyu, minden idõk legnagyobb teamestere (chain) értelmezése szerint a teaszertartás az ún. wabi és sabi esztétikai elven alapul. A "wabi" kifejezés a reménytelenség és az egyedüllét, az elveszettség érzését jelenti, mely a "tea útján", a belsõ nyugalom megtalálásában oldódik fel. A szépség az egyszerû és természetes dolgokban rejlik, és a tárgyak kiválasztásával, azok sajátos és nem mindennapi felhasználásával jut kifejezésre. A "sabi" kifejezés jelentése: magányos, csendes, patinás. Mindezek megvalósulnak a teaszertartás folyamán, mely korok szerint kisebb változásokon ment át, de lényege változatlan maradt.

A vendégek egy kis kerten át jutottak a teaszobába, vagy az önálló teaházba. A kertmûvészet összefüggött a teaszertartással. Sok teamester foglalkozott kertek tervezésével is. Sen no Rikyu tervezte például a Myoki-an templom kertjét is. A japán kert nem európai értelemben vett virágoskert volt, hanem eszményi természetet ábrázolt a hegy és víz jelképével, virágok nélkül, kövekkel, mohákkal, hidakkal. A teaház vagy pavilon magányos, igénytelen kunyhó látszatát keltette. Mintaképe a paraszti lakóház volt, bár a gazdagabb kereskedõk házai sem sokban különböztek tõlük. Alacsony, 80x60 cm-es ajtaja mindenkit meghajlásra kényszerített, függetlenül társadalmi rangjától. A hagyomány szerint ez Rikyu teamester ötlete volt. A helyiség nem volt nagyobb, mint amekkora feltétlenül szükséges volt, körülbelül 8 négyzetméter. A kicsiny ablakok magasan helyezkedtek el, nem nyújtottak kilátást a kertre. A szobának sajátos megvilágítást biztosítottak, s a valóságosnál nagyobbnak tüntették fel. A padlót 5-6 cm-es gyékény (tatami) borította, ezen ültek a vendégek. A szertartáson sohasem vett részt sok ember, a teamester általában 3-5 vendéget hívott meg. A teaszoba legfontosabb része és egyetlen ékessége a falifülke (tokonoma) volt, amelybe buddhista kalligráfiát, vagy az évszaknak megfelelõ tájat ábrázoló tekercsképet helyeztek el. Elõtte virágtartóban virág díszlett. A teaszertartással kapcsolatosan született meg, majd önállóan fejlõdött tovább az ikebana. (A virág a buddhizmusban a tanítói tisztség áthagyományozásának volt a jelképe.) A hagyomány szerint Sen no Rikyu elpusztította kertjét, mert tudomására jutott, hogy vendégei híres virágai miatt akarják meglátogatni õt. Felindulásában kitépte a kert minden virágát, s az elképedt vendégek csupán a falifülkében láttak mindössze egy szál krizantémot, de az képviselte neme minden szépségét. A vendégek a szobába lépve, elõször a tekercsképet csodálták meg, majd helyet foglaltak a gyékényen. A padlóba mélyített parázstartó felett öntöttvas üstben forrt a víz, a benne elhelyezett vasdarabkáktól távoli vízesés hangjára emlékeztetve.

A teamester kis hengeres teaportartóból apró bambuszkanálkával porrá õrölt zöld teát tett a csészébe, majd az üstbõl fa merítõkanállal forró vizet öntött rá, s kis bambusz-seprõvel felkeverte. Az így elkészített teát egyenként nyújtotta át a vendégeknek. Közben az üstben a kifogyó vizet egy kerámia fazékból pótolta. A teát nem illett egyszerre felhajtani. Három lassú kortyot írt elõ a szertartás. A tea élvezete a mindennapi életbõl való kikapcsolódás, békés elmélyülés és könnyed társalgás esztétikai élményével párosult. A teaszertartás kialakulása idején Japánban feudális harcok dúltak. Nem csoda tehát, hogy a szenvedésekbe belefáradt emberek békesség utáni vágya teljesült a szertartások folyamán. Az eszközkészlet a teázás szellemét tökéletesen szolgálta, s alkotóelemei egyenként is iparmûvészeti értéket képviselnek. Magas színvonaluk a megrendelõ ízlésének és a mûvészi kivitelezés páratlan harmóniájának köszönhetõ.

A teaszertartás legbecsesebb edénye a teáscsésze (chawan). Az irodalmi, mûvészeti, filozófiai témák mellett napirenden volt a teakerámia értékelése is. A teamesterek kezdetben régi, 10-13. századi kínai csészéket használtak. Mivel számuk korlátozott volt, új edényformát kellett keresniük. A koreai fületlen rizsestálka, majd a mintájára készült japán kerámia teáscsészék tökéletesen megfeleltek a teaszertartás követelményeinek. Fontos volt a jó anyag (a japánok a kerámiát nem tekintették mesterséges anyagnak), a kézbe illõ forma, a finom tapintású felület. A csészét két kézre kellett fogni. Ez a mozdulat a szertartásban jelképes értelmet kapott: az anyagnak és a melegnek érintése kapcsolatot jelentett a mesterségessel és a természetessel. A csészék megformálásában kerülték a szimmetriát és az ismétlõdést. A teáscsészéket korongolás után kissé benyomták, a mázakat szabálytalanul csorgatták rájuk. Sokszor nem is fedték be vele tökéletesen a felületet. Igazodtak az évszakokhoz is. Télen vastagabb falú, öblös, sötétebb mázú csészéket használtak, nyáron pedig, laposabb, tálformájúakat, világos mázzal. A teakerámiát a mesterek maguk rendelték meg és választották ki. Így közvetlen hatást gyakoroltak a kerámiamûvészet fejlõdésére. A teamesterek és a keramikusok együttmûködésének emlékét õrzi például az "oribe" kerámia, mely Futura Oribe teamester nevét viseli. A japán kerámiamûvesség remekei a kézzel formált ún. raku csészék (a raku szó örömet jelent). A Raku család tagjai készítették 14 generáción keresztül, a 16. századtól egészen a 20. századig. Az elsõket még Sen no Rikyu teamester rendelte meg. Szépségük "igénytelenül" egyszerû formájukban rejlik. Színük fekete vagy vörös, ritkábban fehér. Az egyedi darabokat olykor költõi névvel illették: Õszi mályvalevél, Fuji hegy, Oharal asszony..

.Az iparmûvészet legszebb fémmunkái közé tartoznak a domború díszítésû öntöttvas vízforraló üstök (chagama). Elsõ példányai a 16. század második felében készültek. A japán teaportartók (chaire) kicsiny, 5-10 cm magas, hengeres, vállas kerámiaedénykék voltak lapos, elefántcsontból készült fedéllel. (A teapor számára az elsõ idõkben kínai gyógyszeres vagy olajtartó edényeket is használtak.)Esetenként forráztak tealevélbõl is teát (sen-cha), ehhez készültek kiöntõcsöves kannák kicsiny csészékkel.

 A teaszertartás eszközkészletét édességtartó dobozok és ételtartók egészítették ki. A teázás elõtt gyakran szolgáltak fel ételeket és édességeket. Az edényeket nagy becsben tartották, apró mintás selyemzacskókba tették, és úgy helyezték egy falifülkében álló bambuszállványra. A selyem színét az edények színe szerint választották meg. A teakerámia minden darabja egyedi volt, nem alakultak ki egyforma tárgyakból európai értelemben vett készletek. A mi készleteink a keleti ember számára haszontalan ismétlõdésnek tûnhettek. Ha például a szertartás folyamán kerek üstöt használtak, a vizesedény feltétlenül szegletes volt. Fekete mázú csészéhez pedig, nem használhattak feketére lakkozott teadobozt. Még a virágok kiválasztásánál is körültekintõnek kellett lenni. Nem kerülhetett a falifülkébe virágzó szilvafa-ág, amikor a kertet hó borította. A porcelángyártás megindulásával a 17. századtól készültek nagyobb mennyiségben porceláncsészék is, fõleg európai megrendelésre. Maguk a japánok azonban továbbra is a teaszertartáshoz jobban illõ kerámiát használták.

A japánok szívesen étkeztek és teáztak a szabadban. Charlevoix jezsuita pap a 18. század közepén hosszú idõt töltött Japánban. Errõl könyvet írt, benne hasznos információkkal a teáról is. Egy úti teafõzõ nagyon megtetszhetett neki, mert le is rajzolta, mégpedig pontos mérettel ellátva, azokra gondolva, akik hasonlót szeretnének maguknak csináltatni. A vasalt ládára emlékeztetõ szerkezet fából készült, lakkozva volt, ajtaja rézlemezbõl. Két szintre osztották, a felsõben helyezték el a teafõzõ edényeket. A jezsuita pap rajzán "L" jelzéssel ellátott, belül ónozott, nagy rézedényt a teavíz forralására használták. A tetején három nyílás látható, mindegyik fedéllel. Az elsõn keresztül töltötték be az edénybe a hideg vizet. A másodikban egy szenes melegítõt helyeztek el, melyen alul és oldalt nyílások voltak, hogy a szén égéséhez levegõ juthasson be. Az edény harmadik nyílásán pedig, a forró vizet öntötték ki. A hasonló, "M" jelzésû kisebb edény a hideg víz tárolására szolgált. A szerkezet alsó részében három lakkozott doboz helyezkedett el. Egyikben a tea elkészítéséhez és fogyasztásához szükséges eszközök kaptak helyet. A másodiknak kettõs fala volt, a külsõ részben tartották a szenet és a tûzszerszámokat, a belsõ részében pedig, néhány teáscsészét. A harmadik egy háromrészes ételdoboz azoknak az ételeknek, melyeket a tea mellé szolgáltak fel. Gondos rajz készült a réz teáskannáról is, melynek alsó, szûkebb része pontosan illeszkedett az "L" jelzésû rézedény nyílásába, hogy a meleg víz megakadályozza tartalmának kihûlését. A teáscsésze aljára kis csövet helyeztek, amelybe fanyelet illesztettek. A készletet kiegészítette egy kerek doboz a portea vagy a tealevél számára, valamint egy adagolókanál és egy kis keverõ. Ne feledkezzünk meg a köznép teájáról sem! Nekik a finom portea helyett megtették az öregebb levelek is, melyeket egy nagy üstben forraltak. Az üstöt befedték egy arra tökéletesen illeszkedõ szûrõvel, hogy a levelek ne jöjjenek fel a felszínre. Ha nem használtak szûrõt, akkor a leveleket egy kis zacskóba tették. Az üst reggeltõl estig a tûzön állt, mindenki, aki megszomjazott, innen merített. Mellette állt egy hideg vízzel telt edény, hogy ki-ki kedve szerint hûthesse az italt. A szegény ember olykor teavízben fõzte meg a rizsét, amelyet így értékesebbnek tartott. A régi, erejét vesztett tealevelek sem mentek veszendõbe. Selymet festettek velük szép gesztenyeszínûre.

 Forrás:S. Nagy Anikó

http://www.terebess.hu/tea/snagy4.html 

 


Támogatja a Joomla!. Designed by: joomla 1.5 templates vps hosting Valid XHTML and CSS.