Új Wado-Ryu könyv

Hirdetés
Hirdetés
A haiku PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Faragóné Tartler Mónika   
2007. augusztus 18. szombat, 15:30

- a pillanat költészete - 

A régi Japánban gyakori dolog volt, hogy szerzetesek, szamurájok, kereskedõk idõnként összeültek egy közös versírásra. Ezt a társasági költészetet eleinte pusztán idõtöltésként mûvelték, de idõvel a lélek nemesítésének útjává (dó) fejlõdött, akárcsak az íjászat, a kertrendezés, a kardvívás, vagy a kalligráfia.

 "Fordulj a fenyõhöz, ha többet akarsz tudni a fenyõrõl, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. Eközben el kell hagynod önzõ magadba feledkezésedet, különben csak ráerõszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tõle.A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést.Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelybõl fakad, nem természetes - vagyis te és a tárgy különállóak vagytok - akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat. Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt amit õk is kutattak!"(Macuo Basó - a haiku nagymestere) 

A haiku több mint versforma: önálló mûfaj. Szülõhazájában csak azokat az 5-7-5-ös sorképletû verseket nevezik így, amelyek a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat sugallnak. A tréfás, alkalmi bökverseket (szenrjú), vagy az élet utolsó pillanatában írt búcsúverseket (dzsiszei), bár a versformájuk azonos, mégsem nevezik haikunak.

A mûfaj máig legnagyobbnak tartott mestere Macuo Basó (1644-1694). Nem õ találta fel a haikut, de õ emelte az önmûvelés útjává (dó) az eredetileg pusztán idõtöltésként mûvelt versfaragást.

Út lehet minden olyan tevékenység, amelynek gyakorlása csiszolja a személyiséget, tisztítja az elmét és az érzelmeket. Az útként mûvelt versírás elõfeltétele nem a zsenialitás, hanem a gyakorlás, amelynek során a hadzsin ('a haiku mûvelõje') akkor képes egyre jobb verseket írni, ha nemcsak a haikut, de saját személyiségét is faragja, alakítja, ennek révén pedig egyre közelebb jut a bölcsességhez.

Basó például negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költõnél. Érett haikuköltészete az után bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tûzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt. Õ volt az elsõ hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a versíráson keresztül talált magára.

A haiku mûvelõje gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni. A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti látvány vagy jelenség) pedig gyakorolja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani; olyan verssé, amely még évszázadok múlva is friss és életerõs lesz. 

Ez a belsõ folyamat - ami tulajdonképpen egy szellemi gyakorlat - teszi a haikuírást valódi kihívássá, a személyiségfejlesztés eszközévé. A haiku megalkotásához szükséges belsõ munkát megtapasztalva válik világossá, hogy miért mondta Basó egyik tanítványának a következõket: 

"Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltõ. Aki pedig eljut tízig, mester." 

De mitõl valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor "kicsomagolja" a pillanatba sûrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az idõt, és akár több száz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek. 

A haiku költõi erejének másik forrása a személytelenség. A közvetlen tanítás és az "én kiírása" távol áll a klasszikus haikuköltészet eszményétõl. Az igazán sikerült darabokban a szerzõ "névtelen", háttérben marad, személyisége pedig áttetszõvé válik, szinte csak csatornaként szolgál ahhoz, hogy papírra kerüljön a vers, amelyet valójában a Természet írt.Basó két dolgot hangsúlyoz a mesteri szint eléréséhez: a költõnek egyrészt hûségesnek kell lennie a Szépséghez (fuga no makoto), vagyis témában és stílusban méltónak kell lennie a haiku mûfajához. Másrészt pedig, arra kell törekednie, hogy a mulandó, konkrét témán keresztül (rjúkó) felvillantsa, sugallja a múlhatatlant azt a rejtélyes középpontot, amely a változó felszín mögött van (fueki). Ennek egyik legszebb példája az-az ismert japán haiku, amely egy templom bronzharangjának és a rajta szendergõ lepkének az ellentétét emeli ki.

A klasszikus haiku a zen-buddhizmus esztétikai alapelvei szerint épül fel. Ezek közül az egyik legfontosabb a szono mama ('éppen ilyen') elve: a tárgy megragadása, pontosabban "felmutatása" a maga valóságában, szépítés, díszítgetés nélkül. 

A következõ elv a "nagy" megragadása a "kicsin" keresztül. Ha pl. a téli hidegek kegyetlenségérõl szól a haiku, akkor elég felmutatni egy verebet, amely nem tud inni a befagyott tócsából. Ez a japán verselés és tusfestészet technikájára egyaránt jellemzõ johaku, az 'üresen hagyott tér' elve. Részletezésre, kommentárra nincs elegendõ hely 17 szótagban. A tömör utalás, a sûrítés és a kihagyás, a sejtetés sokkal inkább megfelel a haiku természetének. 

Éppen terjedelembeli korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, a haikuban sok részlet a hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerû versnek, amelynek ereje centripetális, vagyis magához vonz az olvasó képzeletébõl minden le nem írt, ki nem mondott részletet - ahogyan sokszor a tusfestmények is épp a fehéren hagyott felületekkel mondják a legtöbbet.

Az évszázadok során kialakult négy közelítésmód, ill. lelkiállapot, amellyel a hadzsin megragadhatja a látvány lényegét. A szabi-típusú haikuk a dolgok magára hagyatottságát, egyedülvalóságát emelik ki. Jellemzõ példája ennek a típusnak Basó verse. 

A vabi-típusba tartozók mindig valami köznapi dolgon keresztül ismerik fel az egyetemest, a törvényszerût, például egy fatörzs függõlegességében a kitartást és szilárdságot, vagy egy virágszirom fehérségében a tisztaságot. 

Az avare-típusba tartozó haikuk a lények és dolgok szükségszerû elmúlásáról, ill. az elmúlás nemes elfogadásáról szólnak; a klasszikus japán haikuk esetében többnyire a szirom- és levélhullásról. 

A legritkább típus a júgen, ezek a versek a természet szó szerint káprázatos pillanatait örökítik meg, például egy hulló sziromnak látszó lepkét.

 Természetesen minden esztétikai alapelvnél fontosabb a haiku megéltsége és hitelessége, a téma megragadásáért kifejtett szellemi erõfeszítés. Erre utal Basó legkedvesebb mondása is, amelyet tanítványaira hagyott: 

"Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit õk is kutattak!"

 Forrás: http://www.sulinet.hu/irod/matine/haiku.htm
 


Támogatja a Joomla!. Designed by: joomla 1.5 templates vps hosting Valid XHTML and CSS.